- Csapjunk a lovak közé!
- De csak egy van...
- Ó... Jó, akkor én nem csapok.
- Mindegy. Úgysem érjük el.

mai dialógunk ibuval

haha ha. nemám.

neked

mitsemtudtoktiavilágról

csak emlékezni kell, ugye.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Kibújt a szög a zsákból!

Én - Rózsaszín?

Anya - Hát, lány *voltál.

.

*?

________________________________________________________________

.

.

FÉRFINAK KELL SZÜLETNI!

Feltétlenül.

.

.

________________________________________________________________________________________________________________________________

.

.

mint kiderült, kedvenc játékom volt a "hol a határ". igazándiból, az egyetlen játék, amit játszani tudtam

és feltűnés nélkül tettem.

Jól van, Ibu, befelé kell nyitni. Kellene. Bízni is kellene. Ibolya, kiteregettem mindent! Egészen észrevétlenül adtam fel a kém-szerepet. Épp mikor már kezdett nekem is körvonalazódni. Tudhatsz valamit. És igazad van, Ez nem teszi sebezhetőbbé az embert. Nem jobban, mint a hallgatás.Búcsút kéne mondjak az elővigyázatosságnak? Inkább az kérdéses, hogy meg tudnám-e tenni?

Szeredy Dani egyszer kihagyott egy A betűt, és észre se vettük, csak tíz év múlva. Festett nekem egy tájképet levelezőlapra, és a hátára nagy betűkkel ráírta: KEDVES BARÁTOM NÉVNPJÁRA(1925. MÁRCIUS 21.) SZEREDY DÁNIEL. Akkor fedeztük fel a NÉVNP-ból hiányzó A betűt, amikor nálam 35-ben vagy 36-ban papírok, rajzok, írások közt Dani észrevette a kis akvarellt. Felderült. "Nini, ezt megőrizted, Bébé?" - Bizony isten zavarba jöttem. "Csak mert ilyen ronda!" - mondtam, elhamarkodva. Ez rossz volt. Ez azt jelentette, hogy a legnagyobb szeretettel őrzöm az ő becsben tartott ősrégi ajándékát. Dani pillanatokon belül meg fog hatódni. Mi nem hazudtunk egymásnak, az ábra még mindig ez volt. Muszáj volt kinyögnöm: "Öregem, én csakugyan eltettem és őriztem egy darabig, de elkallódott, elkeveredett költözködéskor, és most nagytakarítást csináltam a fiókban, hogy mit dobjak ki... Ne adjam vissza? Kell neked?"

"Nem kell. Kösz." - Megfordította a kis vízfestményt, és nagyon szerencsés pillanatban jött: felfedeztük a NÉVNP-ot, amit addig én sem vettem észre soha. Kölcsönös hülyeségünkön elröhögtük a bántó ügyet. Attól fogva Dani mindig precízen Kedves Barátom Névnpjára címezte az üdvözlőkártyáit. (Pécsre helyezték hadnagyként, s az ottani kesztyűgyáros civil barátja megtanította fametszésre. Nagy élvezettel faragta a dúcokat és küldözgetett próbanyomatokat mindnyájunknak. Medve örömmel vette, s az egyiket versben köszönte meg. "Gyorsabb, mint levelet írni", mondta. Mert nem olyan unalmas, gondoltam. Kipróbálva gondoltam: egy szonettet én is összeütöttem egyszer Szeredynek: később: mert évekig küldte a NÉVNP-omra szóló kártyáit. Még Genovából is kaptam egyet.) Most már ugye meg kellett tényleg őriznem őket. Nekem nem voltak meghatóak, se nélkülözhetetlenek. Úgy értem, nem volt rájuk égető szükségem.

Csak feküdtem, és beszéltem, beszéltem.

A pszichiáter kisasszony jegyzetkönyvében pedig ezek szerepeltek:

éva - diktátor - manipulátor - rokker
érv-ellenérv

ellenpontozás

"...ő beül a gép elé és vonatszimulátorozik, én meg ülök a szobámban és rágódom valamin..."

"...olyankor dugig vagyok, megtelek és akkor...összegombolyodik a gondolat."

"hogy szeretetet vedeljek az emberekből!mit nekem a szívószál!vödörrel, dézsával!gyűlik-gyűlik, soha nem elég és azért nem aljasság, mert...jó dolog, érted? jó és mégse hazugság.mindkét fél boldog."

"Versenyszellem. De nem elcsépelten."

"azt élvezem nagyon, ha a közelükbe férkőzöm, ha belopom magam"

"megismerni egymás határait! ez fontos."

IBI: "Nekem nem voltak játszópajtásaim..."

"- Bébé, maga vadbarom. Nem értette, hogy ne tapossák össze, azt a kurva futópályát?"

sűrített fragmentumok

A kerítéslécek közén táncol a világ.

A zene az érzelmek gyorsírása, Tolsztoj?

Tánc oktatást az általános iskolákba? Nem is? Összművészetit?

"A fejlődéshez az agynak sok-sok munícióra van szüksége!"

anyukánk sem segíthet mindig

ez esetben szép pulóvert köt

meg addig is jó ám míg lehetsz valahol...

napjainkban...

zuhan_a_Nap_megint_csupa_Sár

bizony mondom, egy szép naponsárba zuhan a nap. Apám is meghal, fiam is meghal,a színek ordító rendje is meghal s görnyedt háttal a kusza vonalak értelmét keresem.

Téli estéken keservesen énekelve,őseink és dédunokáink

hajábólmiért fonjuk az élet hosszú kötelét?

Miért faljuk fel egymást akkor is, ha nem vagyunk éhesek s miért pattan fel gőggel a gerincünk,ha végigütnek rajta?S miért nem akarunk lefeküdni ősszelhullott levelek közé, mint aszott szeméta seprű alá?

Nagy kerek szemmel is mért nézünk vakona forgószelek tátongó sodrába?

S miért lát kicsivel többet az ember,ha csöndesen ül egy percig

így

s behúnyja a szemét