SZEGÉNY KIS BETEG
1
A kis beteg már nyolc év óta feküdt az ágyban. Egész kicsike volt még, mikor ágynak dőlt, s azóta megnőtt a vánkosok és paplanok között. Szívós, vékonyka teste mindennel dacolt. Az állapota azonban nem fordult se jóra, se rosszra. Ha az orvos esténként megvizsgálta, felállította az ágyban, gyertyát emelt feléje, s a gyertyafény átszűrődött a testén, látni lehetett a vére sápadt vörösségét, mint amikor tenyerünket a fény elé tartjuk. Még a szíve is láthatóan ugrándozott girhes bordái között. Olyanforma képet nyújtott ez a hitványul összefércelt test, mint a hüllő a viviszekciós kés alatt. Nem maradt semmi titokban. Az üterek kopogását hallani lehetett, a csontok, az inak mozogtak, a természet műhelye, a vérszivattyúk és a titkos emeltyűk a szemünk előtt végezték funkciójukat. Más test már semmivé olvadt volna a láz tüzes kemencéjében. Az ő teste azonban azbesztből volt. Annyi idő múltán is megmaradt egy kevés maradék húsa, s ez se nem nőtt, se nem apadt, tartotta benne a lelket.
- Ez se éli meg a tavaszt - mondották a cselédek nyolc év óta, minden télen.
Délelőtt csendes volt. Ágyába vette a két csengettyűkörtét, és elkezdett csengetni. A betegsége elején felfedezte, hogy a vékony és az éles csengettyű éppúgy cirpel, mint a tücsök.
A konyha, az előszoba, a cselédek kamrája reggeltől estig zengett is, akár a holdas éjszakákon a mező, ahol ezer és ezer kis rovar tart koncertet. Nyolc év óta nem némultak el a csengők.
Csak este hagyta abba. Ekkor jön a láz. Alattomosan és ravaszul mindennap megérkezik. Először végiglúdbőrzik a testén, aztán számumot lehel az arcára és kigyújtja a szemeit, körülgyűrűzi csípőit, a paplana alá kúszik, s a kis beteg sokszor azt hiszi, hogy tűz van, félreverték a harangokat és jajveszékelnek.
Ilyenkor felül az ágyában. Félénken körülnéz, hogy szemlét tartson az otthoniakon, mellette vannak-e mindnyájan. A família tudja kötelességét. Senkinek se szabad hiányozni. Az orvosságos üvegeket meg a porokat elrendezik az éjjeliszekrényen, a csöbröket az ágy mellé állítják, a villamoslámpákat kicsavarják, kivéve azt, amelyik homályos tejüvegben a szoba sarkában dereng. Halkan meggyújtják a laterna magica olajlámpácskáját, s a lepedőre színes képeket vetítenek. A kis beteg szereti ezeket az ezerszer látott képeket összekeverni a láz vízióival. Különösen A zöld ördög-öt kedveli. A család már unja, de csodálkozik, úgy tesz, minthogyha érdekelné. Mindez nagyon hasonlít egy vallásos ceremóniához. A lázat, az ismeretlen és félelmes istenséget este beengedik az ajtón, a beteg celebrál, az ágy az oltára és a család a segédlete. Csendes misét mondanak a láznak.
Hogyha nyugodtan megy, a beteg elégedett. De néha valamelyikük elkésik.
- Janka - nyöszörög a beteg.
A másik szobából előkerült egy szőke, hervadó leány, a nénje.
- Apa.
Az apa, a kövér, kopasz gyógyszerész, otthagyja a piruláit, a tégelyeit, és az ágy mellé ül.
- Anya- szól még egyszer, és megragadja az anyja sovány kezét.
Amikor mindnyájan együtt vannak, lassan leülnek az ágy mellé, és a sötétben várnak.
- Itt a láz - mondja a gyerek ünnepélyesen, és megtapintja forró fejecskéjét.
Aztán órák hosszat ülnek együtt. Időközben a beteg elalszik, s az ápolók lábujjhegyen, egyenként átlopódznak a másik szobába, hogy valamit vacsorázzanak, de sietniök kell, mert a beteg felébredhet, és meglepheti őket.
2
Az apa puha, olvadozó szívű ember. Nem lehet tudni, mikor könnyezik, mert kék szemei a jóságtól, a meghatottságtól, a gyengeségtől állandóan nedvesek. Imádja a családját, azzal a szeretettel, amelyre csak nagyon gyenge és nagyon önző emberek képesek. Nyolc évvel ezelőtt, amidőn a háziorvos közölte vele a fia betegségét, és a leggondosabb ápolást rendelte neki, maga köré gyűjtötte a családját, és ezt mondta:
- Ezért a gyerekért mindent.
Irgalmas szívű keresztény lévén - csupa könny és részvét - gyakran beszélt a betegek hatalmas társadalmáról, amely tőlünk függetlenül éli mély és ismeretlen életét. Az egészségben pedig valami önző és csúnya dolgot látott. Már akkor is lelkiismeret-furdalást érzett, amidőn kiment az utcára, és egy-egy pillanatra elfeledte az ő kis betegét. Családja hasonlóan gondolkozott. Nyolc év alatt leszokott a nevetésről.
A kis beteghez három orvos járt. Édes borokat, drága ételeket evett. A harmadik évben azonban már nemcsak ő csöngetett, de a külső ajtón, egyre hevesebben, egyre kitartóbban csengettek a hitelezők is.
Az apa hősiesen viselte a sorsát. Szobájukból eltűntek a fölösleges bútorok, a tükrös szekrények, a zongora, a képek, amelyek csak a hiúságot szolgálják.
De a kis beteg szobája ragyogott.
3
Tavaszkor még csupa virág volt a ház. Fehér és halványlila virágok nyíltak a kertben. Az erőszakos tavasz szorította a kis vidéki házat, a rügyező gallyak verték az ablakokat, átölelték a falakat, és egy-egy lomb betolakodott a betegszobába is. Minden vázában virágok álltak. Az ágyat a család elborította ibolyával és orgonával.
Egy délután a lány óriási csokrot hozott a kis betegnek.
- Minek ez? - szólt komoran, és eldobta a paplanáról. Gyanakodva nézett a nénjére.
Janka másnap nem volt otthon. Csak este érkezett meg cseresznyés, tavaszi kalapban. Egy fiatalember kísérte, félénk, kedves; jómodorú fiatalember. Az ő kezében is virágcsokor volt.
A patikán át surrantak fel a másik szobába, hogy a kis beteg semmit se tudjon róla, s a szülők gyengéden segítettek a fiatal szerelmeseknek.
Estefelé azonban a beteg izgatottan kérdezte:
- Ki van itt?
Senki - felelte az anya.
- De én hallok valakit.
- Nem, gyöngyöm, a szél.
A kis beteg elkomorodott, de ezzel egyelőre el volt intézve a dolog. A szerelmesek mindig tolvaj módon lopództak be a szobába, és visszafojtott lélegzettel figyeltek, nem hallja-e meg a lépéseiket?
Egy hónap múlva azonban már nem lehetett titkolódzniok.
A fiatalembert bevezették a szobájába.
- Ki ez? - kérdezte a beteg ingerülten.
Cukrot és narancsot hozott neki, s odatette a vánkosára.
- Nem kell - mondta közönyösen.
Félszegen, tanácstalanul állott előtte az udvarló, és a lány lesütötte a szemét, mintha ítélőbírája előtt lett volna. Aztán halálos zavarban megint átmentek a másik szobába. Alig ültek ott egy darabig, újra hívta a nénjét, tegyen borogatást a fejére, igazítsa meg a párnáját, adjon be orvosságot.
Egy este ismét együtt voltak. Reszkető, virágos napokat éltek át a betegágy mellett. A vőlegény egyszer az ajtó mögé bújt, sietve karjaiba zárta a leányt, és megcsókolta a haját, a száját, a nyakát.
- Mit csináltok - kérdezte a beteg, ijedten és hangosan. - Ott az ajtó mögött, ti ketten, mit csináltok?
Az anya megijedt, átment a másik szobába, az apa pedig erősen megfeddette a szerelmeseket. Botrány volt. Egy szót se tudtak szólni. Mindketten úgy érezték, hogy vétkeznek a beteg ellen, és gonoszok az élet és az egészség nevében.
Aztán csak vigyázatosabban találkoztak, lehetőleg máshol, az utcán vagy társaságokban, s a fiatalember ritkábban kereste, mint azelőtt. Janka sokat sírt. Nyáron elutazott a vőlegénye. A fürdőből rövid leveleket írt, minden hónapban egyszer. Ősszel egyetlenegyszer se látogatta meg. Janka újra az ágy mellett ült, és a beteg lassan-lassan kibékült vele. Borogatta a fejét, és olvasott neki. Verne Gyula regényeit olvasta. Az öccse nem is figyelt rá.
De mikor néha megállt, felébredt, és reászólt:
- Olvass.
A lány tovább olvasott.
4
Ősszel a beteg határozottan jobban lett. Az erős levesek, a finom borok új lelket adtak neki és húst, amit a láz megint elemészthetett.
Tél felé azonban hirtelen súlyosra fordult az állapota. Láza felszökött, félrebeszélt, mindenki a halálát várta. Dézsaszámra hordták be az udvarból a frissen esett havat, de úgy tetszett, hogy a hegyek és a folyók összes hűvössége se képes eloltani azt a poklot, amely ebben a nyápic testben tombolt.
A család nem fásult el iránta. Minden lázrohama új csapásként hatott reájuk. Kétségbeesett gesztusokkal jártak föl s alá a szobában mind a hárman.
Az anya egész éjjel talpon volt. Halvány, vézna szentkép, ott állt az ágy mellett, feltűrt ujjakkal, és könyökig vájkált a hóban, a fagyos vízben, és borogatta a beteg homlokát.
Csak ő volt ébren. Ki-kitekintett az udvarra, a holdfényben reszkető háztetőre és az égre.
Ekkor hűlt meg.
Első nap köhögött, fájt a feje, de még mindig a beteg mellett aludt a díványon.
Második nap lázt kapott.
Harmadik nap ágyba kellett feküdnie a másik szobában, és hajnal felé meghalt tüdőgyulladásban.
Az apa szótlanul leemelte az ütőóra üvegharangját, és a mutatót megállította. Három óra volt. Kulccsal zárta be az ajtót. A beteg még aludt.
- Csak meg ne tudja szegényke - fuldokolt a könnyeiben, és a másik szoba felé mutatott.
A holttestet öltöztették a mosónők.
5
Reggel mégis megtudta.
Összeráncolta a homlokát, és maga elé meredt. De nem sírt. Csak elgondolkozott, s tisztázta magában, hogy eztán a nénje rakja majd fejére a hideg ruhákat. Ez szomorú volt.
Másnap délután temették az anyját.
Erre az időre egy távoli rokonuk jött hozzá, tapasztalatlan, félparaszt asszony, sötétzöld ruhában, vaskos kösöntyűkkel. Mindnyájan a temetésre mentek.
Ezt az asszonyt kezdettől fogva ellenséges szemmel nézte. Butának tartotta. A vánkosait nem tudja megigazítani, nem értett a hőmérőhöz, az orvosságoknak nevét sem tudta, bóbiskolt egy nádszéken, és kezét összekulcsolva imádkozott, mint hogyha nem is az anyját, de őt temetnék.
- Jöjj ide - kiabált rá, amikor a másik szobából kivitték a koporsót.
A néni felugrott.
- Öltöztess fel.
A néni babrált a hálóingén.
A köpenyemet.
- A papucsot.
Odaadta a papucsot.
- A vastag kendőt is - ordított türelmetlenül -, mert megfázom.
A néni gondosan bebugyolálta. Aztán óvatosan átnyalábolta, s lassan-lassan, mint hogyha egy törékeny üvegszekrényt vitt volna, sokkal nehezebben, mint anyját a halottvivők, átcipelte a széles bordó karosszékre, és az ablak elé tolta, ahonnan látni lehetett a temetést.
Ott ült a kis beteg. A sok kendőtől szinte meghízott. Keményen és hősiesen bámulta az egészségeseket, akik nyugodtan járnak-kelnek az utcaköveken piros arccal, rugékony inakkal. Egyelőre azonban boldog volt. Négy párnán ült, magasan, nagyon magasan, egy trónon ült a betegség kis hercege, a láz fejedelme, és hallgatta a szíve heves verését, az élet csicsergését minden ízében, és arca elégedett volt, önérzetes és gőgös, semmiképp se hasonló egy angyaléhoz.
Megindult a menet. A zenészek az égnek fordították trombitáikat, és a délutáni csendet megreszkettette valami határtalanul bús rézmuzsika.
Az apa bódultan ment a koporsó után. Kopasz fejét langyossá fűtötte a nap, arcát foltok verték ki, orra vöröslött, minthogyha részeg lett volna, és itta a sós könnyeit, amelyek az ajkára csurogtak, és durván csillogtak, mint a fehér pálinka.
A nénjét is látta. A napfényben csúnya és vén. Szőke hajára egy rossz fekete kalapot csapott.
Utánuk a rokonok.
Egy darabig szórakoztatta a menet, aztán elálmosodott, ásított, visszatért az ágyába.
Menjünk - diktált a néninek.
A néni reszketve fektette le.
Várj - mondotta a beteg, amint az ágyában végignyújtózkodott. Összemorcolta szemöldökét, és parancsra emelte vékony karját. - Mérd meg a lázamat. Fé1óra mú1va kinint kapok. Minden tíz percben új borogatást a fejemre. Minden negyedórában új kötést. Négy órakor a barna orvosságból egy evőkanállal. Ha elalszom, ne kelts fel. Az apa se keltsen fel. Csendesen menjen át a másik szobába. Érted?...
Félek.
Itt vagytok nekem és én úgy teszek mintha minden tőlem függne.
Itt vagytok nekem mind, és én egyikőtöket se mertem a közelembe engedni.
Itt vagytok nekem és én még mindig félek a hittől, bizalomtól. Az önmagam iránti felelősségtől. Nem tanítottam magam önállóságra, nem tudok tiszteletet érezni magam iránt.
És olyan hamar kiábrándultam. Ez rémisztő. És úgy félek mi lesz, ha egyszer úgy elcseszem, hogy ti is kiábrándultok...
Mi lesz , ha egyszer, amikor újra hagyom magam elsüppedni önmanipulatív drámáim mocsarában, nem leszek elég józan és széttépem magam, végleg.Mi lenne ha valódi teret adnék az önzésemnek?
Félek, hogy nem ez az illúzió, (ahogy azt próbálom bebeszélni), hanem az a képmutatás, amit tapasztaltok belőlem. Félek, hogy ez az őszinte, igaz természet amivel születtem.
Félek magamtól.
Abból veszem a levegőt, amit tőletek, általatok nyerek. Erre nem szó a hála.
Bíznom kellene. Szeretnem kellene.
De nem tudom kitapogatni a valóságot. Vissza kellene pofozni? Megtörni a derekam, hogy észhez térjek?
Vagy csak veletek kellene nevetnem?
Úgy igyekeztem, ezen bukok el.
Nem tudom úgy kommunikálni, ahogyan szeretnék. Se veletek , se magammal. A veletek szembeni töredékes, erőtlen és pontatlan. A magammmal szembeni aggresszí, sértő és értelmetlen.
De attól már nem félek, hogy mindenki lássa ezt a szánalmat és nyomorúságot. Nincs ebben semmi. Ez esetben a gyengeség az igazság.
Ha választanom kell az őszinteség és az igazság között, a szeretteim esetén az igazságot választom, ellenségeket pedig nem tartok számon, úgyhogy az együgyű ferdítések, jelenleg bőven elegendőek...
Szeretnék én újra nekifutni ennek az egésznek, csak már nem emlékszem merre kellene elindulnom.
