(Ami biztosan van)

Mégis belekezdtél, Bébé. Kár volt, ugye? abba az ebédlőablakba a régi Fehérvári út 15/b alatt. A szemközt látható kopár tűzfalak, málló vakolatú üres boltívek, új, szokatlan világításban, ahogy a korareggeli napfény rájuk esik, mert iskolába kellett járnod újabban, rossz volt, ki az ágyból, mosdani, öltözni, Júlia, anyád, próbálod megfesteni és sehogyansem boldogulsz vele. Túl nagy fába vágtad a fejszédet. Márta azt gondolja, hogy nem. Hogy kezdhetem akárhol, 1926-ban is, az iménti Oktogonon is, mindenhonnét Budára érek. Az érzés, amiben benne van Buda és az eddigi életem, egyvalami, egyetlen dolog: olyasféle, mint egy egyszínű kobaltkékség, vagy ólomszürkeség, vagy egy cselló egyik húrján meghúzott egyetlen cisz-hang. Ha ebből nem tudsz nagy festményt csinálni vagy zenekari szimfóniát, hát az álmod szívességből felbontotta neked látványra, összetevőkre, empirikus adatokra, részben megfesthető mozzanatokra is. Szomorúság és vágy, meg kell halni, nincs elég időd a város szépségére, a botrányosan sok kihagyhatatlan beletartozó mindenféle miatt, és - ezt is ügyesen mutatta - nem is Buda, még Pestből se, ami neked szép lenne, se ahol sokkal otthonosabban járnál (mint mondjuk a Kecskeméti utca), mégis ismerős persze, de ismeretlen is, emlék is, vágy is, térkép, nyitottság, várakozások és nyugalom, a késő délutáni óra érettsége. Ez mind belefér? Az egyetlen érzésedbe, hogy milyen volt átkelni az Oktogonon? Belefér, és még annyi más, hogy számolatlanul hányhatnád bele lapáttal a szavakat. Nem érdemes. Ezek nincsenek. Ami biztosan van, mondja Medve, az az érzés. Ennyire biztosan már semmi egyéb nincs. A világ, a többi ember megléte hipotétikus, vélelem, feltevés, amit elegendő számú próbálgatással valószínűsíteni tudsz. Elfogadod meglévőnek, minthogy mást nem tudsz csinálni, de jobb, ha nem felejted el, hogy csak az érzés nem hipotétikus, biztosan csak az van.