kór

napról napra terjed a közöny
a szél fújhatott be valami magot a résnyire nyitott ablakon
lusta vagyok én törődni ilyenekkel
mire ez megtenyészett a sarokban
és tán nem figyelhettem egy pillanatra, mialatt elburjánzott
mígnem beborította a szobát, faltól-falig
egészen vak voltam világ életemben
úgyhogy csak a szürkület tűnt fel idővel
hát átléptem a küszöbön, tovább álltam
de hiába zártam magam mögött az ajtót
a bestia átszökött, beszivárgott a réseken át
amint észrevettem betömtem őket
pillanatnyi megnyugvás sem ért
elégedettség sem töltött el
olybá tűnt ezzel már elkéstem
talaj sem kellett neki, hogy gyökeret eresszen
szobáról szobára járt velem
és már fel sem tűnt
ki tudta elpárolgott-e vagy csupán felitatta magát a tapétával
de voltaképpen bennem fordult meg
én lélegeztem be, rajtam járt keresztül folyvást
táplálkoztam belőle
és akárcsak én, felemésztett ő is
csak valahogy ravaszabbul, csendesebben
elegánsabban. Kimérten.
mint a régi ideák, azok az ostoba babonák
csakhogy azok már cafatokban hevernek
ez az új pedig lassacskán éles, mardosó ténynek tetszett a szememben
tudják, olyan rendületlen, megdönthetetlen ténynek, valóságos vicsorgó kolosszusnak
árnyékában álldogált csak a hitem és én hátrahagytam flegmán és félve:
te már napvilágot se látsz
így dolgom sincs veled
megorrolt rám
hát tehet ilyet?
de ekkora már torz volt, görnyedt, foszló, megnyomorított
épp mint az emlék.
a végén magam is elhittem a szörnyetegről, hogy én szültem.