Gondoltam egyet, teszek valamit ebben a pocsék panelban. Elsősorban. Aztán jöhetnek a z utcai "megmozdulások". Festettem egy színes, oszlop-tábla-könyv és tv jellegű alapot a lépcsőházba, az elnyomott cigicsikkektől és a lábnyomoktól koszos falra. Amire aztán akartam fújni egy Olivér-rímpárt.
A szüleim jöttek fel a lépcsőn és dúvadak módjára üvöltésbe kezdtek:
Köztulajdonsértés, Börtön, Erre neveltek-e, Azonnal el kell tüntetni!, Micsoda Hálátlanság...Anya zokogott és felhozott valami fogyatékos lányt például, akit ismernem kellene, de erre már nem is tudtam figyelni. Ott álltam dermedten, hangtalanul, és olyan volt mintha víz alól hallanám őket. Úgy néztek rám, mint egy tébolyultra és kérdezgették, mi lelt, mit lázongok. Most nevetnem kellene? Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy kimondom: ez is a világ azon legapróbb dolgainak egyike, ami egyáltalán nem izgat senkit, de azért kell...
De láttam a szemükben a mindig nyolcéves kislányt aki mindenre szomorúan bólint, semmi kirívót nem művel, mert rögeszmésen kerüli a konfliktust. Ismeri a végét és a saját idegeit.
Az égegyadtavilágon semmi, de semmi érzékük ehhez az egészhez. Nincs közük hozzá, soha nem is volt. Eddig is tudtam. Legalább is azt hittem, hogy tudom. Most koppant. Mindegy mit teszek ma vagy holnap.
Olyannyira kívül állok ezen a családon, ahogy azt soha sem hittem volna.
A kimeredt szemükbe néztem és lebuktam.
Arcon törölt a hálátlanságom, az igazuk, mert az futott végig az agyamon, hogy milyen...butaság ül a tekintetükben.
Képes volt ez a gondolat megszületni a fejemben és igaz volt.
Milyen gyerek az ilyen? Szeretni tudom őket, de tisztelni nem?
Megbuktam. Végleg. Nem vagyok tisztességes és az arrogancia a legjobb cimborám.
Hidegvér. Topán és szótlanul, érzéketlenül szedelődzködtem.
Anya zokog és elrakja a kulcsokat. Apa elém áll és valami olyasmit mond, hogy "ilyen állapotban" nem mehetek el. Az állapotokat firtatva felhívtam a figyelmét, hogy nem én emeltem fel a hangomat és nem én verítékezem a felindultságtól.
- Miért nem tanulsz inkább, miért nem csinálsz valami értelmeset? - anya.
- Festek.
- Fess a szobádban! OTT bármit csinálhatsz! Ez törvénytelen. Mások jogairól van szó. - apa
- A töredékéről sincs szó. - elnevettem magam. mintha valami rémesen rossz szatíra lenne.
vagy az se.
- Nem firkálhatsz!
Elpattant volna az ütőerem? Elhallgattam és elmentem.
Könnyen vérig lehet sérteni, de más okból kifolyólag szoktak.
Elsétáltam a közeli templomig, mert nem éreztem magam biztonságban ezen az elgettósodó környéken. Persze ostobaság, hogy a templom majd védelmet nyújt, de gyáva ember vagyok, ez tűnt a legkézenfekvőbbnek. Meg csak ott tiszták a padok. Az a kettő...
Égett a lámps, de a nagyobb teremben sötét volt. Egy kicsi szobából jött a fény, ott még folyt valami esti istentisztelet. Nem mertem bemenni pedig nagyon akartam. Szívesen üldügéltem volna egyedül, de úgy éreztem, mintha nem lenne hozzá jogom.. Leültem a szemközti padra.
Szép ez a templom. Már nem éreztem semmit. Néztem a macskakövek összeszűkülését.
Se gőg, se harag, se undor, se diadal. Nem éreztem megbánást, próbáltam sajnálni és/vagy gyűlölni magam. De nem ment.
Lila volt az ég, szürke a kő, piros-sárga téglalapocskák az ablakok és ott fáztam én, és csak annyi járt a fejemben, hogy micsoda egy rohadt kispolgári város ez...és mennyire az lehetek én is.
Kijött egy férfi. Felém tartott és akaratlanul is megörültem. A másodperc töredéke alatt villant át az agyamon a jelenet, hogy leül és érdeklődni próbál az ábrázatom láttán, aztán valami banális hittérítőszöveggel próbálkozik, én meg majd köszönöm, de nem kérem.
De tévedtem. Szándékában sem állt színlelni egy cseppnyit is a felebaráti szeretetből... Nagyon megbántódtam.
Miután kijött az egész csoport, három zárban is elfordultak a kulcsok. Hangosan és visszhangtalanul kattantak. Tárt karok sehol, csengő sehol, lehúzták a "rács-redőnyt". Úgytűnt letudták végre az aznapit és bezárt a bazár. Földühítettek. Hazajöttem.
A szüleim jöttek fel a lépcsőn és dúvadak módjára üvöltésbe kezdtek:
Köztulajdonsértés, Börtön, Erre neveltek-e, Azonnal el kell tüntetni!, Micsoda Hálátlanság...Anya zokogott és felhozott valami fogyatékos lányt például, akit ismernem kellene, de erre már nem is tudtam figyelni. Ott álltam dermedten, hangtalanul, és olyan volt mintha víz alól hallanám őket. Úgy néztek rám, mint egy tébolyultra és kérdezgették, mi lelt, mit lázongok. Most nevetnem kellene? Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy kimondom: ez is a világ azon legapróbb dolgainak egyike, ami egyáltalán nem izgat senkit, de azért kell...
De láttam a szemükben a mindig nyolcéves kislányt aki mindenre szomorúan bólint, semmi kirívót nem művel, mert rögeszmésen kerüli a konfliktust. Ismeri a végét és a saját idegeit.
Az égegyadtavilágon semmi, de semmi érzékük ehhez az egészhez. Nincs közük hozzá, soha nem is volt. Eddig is tudtam. Legalább is azt hittem, hogy tudom. Most koppant. Mindegy mit teszek ma vagy holnap.
Olyannyira kívül állok ezen a családon, ahogy azt soha sem hittem volna.
A kimeredt szemükbe néztem és lebuktam.
Arcon törölt a hálátlanságom, az igazuk, mert az futott végig az agyamon, hogy milyen...butaság ül a tekintetükben.
Képes volt ez a gondolat megszületni a fejemben és igaz volt.
Milyen gyerek az ilyen? Szeretni tudom őket, de tisztelni nem?
Megbuktam. Végleg. Nem vagyok tisztességes és az arrogancia a legjobb cimborám.
Hidegvér. Topán és szótlanul, érzéketlenül szedelődzködtem.
Anya zokog és elrakja a kulcsokat. Apa elém áll és valami olyasmit mond, hogy "ilyen állapotban" nem mehetek el. Az állapotokat firtatva felhívtam a figyelmét, hogy nem én emeltem fel a hangomat és nem én verítékezem a felindultságtól.
- Miért nem tanulsz inkább, miért nem csinálsz valami értelmeset? - anya.
- Festek.
- Fess a szobádban! OTT bármit csinálhatsz! Ez törvénytelen. Mások jogairól van szó. - apa
- A töredékéről sincs szó. - elnevettem magam. mintha valami rémesen rossz szatíra lenne.
vagy az se.
- Nem firkálhatsz!
Elpattant volna az ütőerem? Elhallgattam és elmentem.
Könnyen vérig lehet sérteni, de más okból kifolyólag szoktak.
Elsétáltam a közeli templomig, mert nem éreztem magam biztonságban ezen az elgettósodó környéken. Persze ostobaság, hogy a templom majd védelmet nyújt, de gyáva ember vagyok, ez tűnt a legkézenfekvőbbnek. Meg csak ott tiszták a padok. Az a kettő...
Égett a lámps, de a nagyobb teremben sötét volt. Egy kicsi szobából jött a fény, ott még folyt valami esti istentisztelet. Nem mertem bemenni pedig nagyon akartam. Szívesen üldügéltem volna egyedül, de úgy éreztem, mintha nem lenne hozzá jogom.. Leültem a szemközti padra.
Szép ez a templom. Már nem éreztem semmit. Néztem a macskakövek összeszűkülését.
Se gőg, se harag, se undor, se diadal. Nem éreztem megbánást, próbáltam sajnálni és/vagy gyűlölni magam. De nem ment.
Lila volt az ég, szürke a kő, piros-sárga téglalapocskák az ablakok és ott fáztam én, és csak annyi járt a fejemben, hogy micsoda egy rohadt kispolgári város ez...és mennyire az lehetek én is.
Kijött egy férfi. Felém tartott és akaratlanul is megörültem. A másodperc töredéke alatt villant át az agyamon a jelenet, hogy leül és érdeklődni próbál az ábrázatom láttán, aztán valami banális hittérítőszöveggel próbálkozik, én meg majd köszönöm, de nem kérem.
De tévedtem. Szándékában sem állt színlelni egy cseppnyit is a felebaráti szeretetből... Nagyon megbántódtam.
Miután kijött az egész csoport, három zárban is elfordultak a kulcsok. Hangosan és visszhangtalanul kattantak. Tárt karok sehol, csengő sehol, lehúzták a "rács-redőnyt". Úgytűnt letudták végre az aznapit és bezárt a bazár. Földühítettek. Hazajöttem.
a tévé néz
a szék ül
érzem a szivünk
beszűkül
6 megjegyzés:
:(
egészen hasonló hangulatban telt a nyár nagy része (részem).
elsimul
vagy eltompul...
nem hinném.
ez csak a pont az "i"-n
úgy szeretlek
összeszedem magam
szépséges
Megjegyzés küldése